49. rész

Sziasztok!

Bocsi, hogy ismét egy kicsit megvárakoztattalak Titeket, de most lesz egy-két változás az életemben, amihez szükségem van egy kis időre, de ezek jó változások, szóval nincs gond :) Csak mégis változások, így emiatt kissé lassabban és nehezebben megy az írás. Ezért is kellett erre a részre is ennyit várni. Mindenesetre most itt van, lehet olvasni, és kérlek szépen Titeket, kommenteljetek, írjátok le bátran a véleményeteket! Azoknak pedig, akik rendszeresen írnak, nagyon-nagyon köszönöm!!! :) 

További szép estét!!

Beérve körbepillantottam, hogy vajon merre találom Terryt. Néhány férfi társaságában a bárpultnál volt megtalálható.

- Valami koktélt emlegettél. – zökkentett ki a gondolataimból Camilla.

- Ja igen. Gyere, menjünk. Bemutatlak Terrynek.

- Repesve várom. – mosolyodott el, majd elindultunk a bárpulthoz. Közeledve már lehetett hallani a pasik hangján, hogy jó néhány kör italt megittak már. Vélhetően valami jó erőset.

- És … tényleg nem volt még meg a csaj? – kérdezte az egyik Terrytől.

- Nem. Pedig mindent bevetettem. De ma. Ma biztosan meglesz. – vigyorodott el Terry, aki nekem oldalt állt, mégsem látta, hogy közeledünk.

- Én erre nem vennék mérget. – álltam meg két lépésnyire tőle, és egy szánakozó pillantást vetettem rá. Istenem, ez az este már nem lehet rosszabb.

- Ne csináld ezt velem. – lépett oda hozzám, majd átkarolta a derekamat és magához rántott. – Már olyan régóta vágyom rád. És most … ez a ruha … teljesen beindulok tőle. – súgta a fülembe, mire erősen eltoltam magamtól.

- Részeg vagy. A saját céges bulidon.

- Ugyan már cica! Ne légy ennyire szigorú vele, nem vagy a felesége, még csak le sem fekszel vele. – szólt közbe az egyik alak, mire a bárpultos együtt érző pillantással nézett rá. Na széép. Még a végén én vagyok rossz.

- Oké, én feladom. Kösz a meghívást, de azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most haza megyek. További jó szórakozást. – fordultam meg, hogy ott hagyjam őket, mire Terry elkapta a karom és visszahúzott.

- Még csak most jöttünk. Nem is táncoltál még velem. Gyere – azzal húzni kezdett aközé a néhány pár közé, akik már táncoltak. Camilla kérdőn vonta fel a szemöldökét, mintha megkérdezné, hogy kell-e segítség. Némán nemet intettem.

- Terry. Állj le. – toltam el ismét magamtól. – Tudod nagyon jól, hogy köztünk nem lesz semmi. Hagyjuk ezt kérlek abba.

- Remek. Mondhatom remek. Akkor minek jöttél el? Hah? Minek vetted fel ezt az őrjítően szexi és dögös ruhát?? Le sem tudom venni rólad a szemem, megőrülök érted. – egy pillanatig megesett rajta a szívem, de tudtam, hogy semmiképpen sem lágyulhatok el. Vele szemben sem lenne fair, ha most biztatnám, aztán holnap reggel közölném vele, hogy óriási baklövést követtem el.

- Kérlek, ne csináld ezt. – néztem mélyen a szemébe - Mi nem illünk össze. Terry, én mást szeretek. És még nagyon-nagyon sokáig őt fogom szeretni. Sajnálom. – simogattam meg gyengéden a karját, aztán ott hagytam.

Már az előcsarnokban jártam, amikor Camilla hangját hallottam.

- Haley!

- Igen? – fordultam vissza.

- Ha gondolod, aludj itt. Lehet, hogy nem az lenne a legjobb ötlet, ha most haza mész. Van üres szobám.

- Nem akarok gondot okozni. – ráztam meg a fejem, bár belém bújt a kisördög, és ráeszméltem, hogy nagyon szívesen éjszakáznék egy ilyen gyönyörű helyen. Camilla valószínűleg észrevette a tétovázásomat, mert karon fogott és elindult velem a recepcióhoz.

- Nem okozol gondot, akkor nem mondtam volna. Hans, kérem adjon egy szobát a barátnőmnek, Haleynek, és gondoskodjon róla, hogy bármit kér, azt megkapja. Ja, és a ház vendége, mindenben. – nézett határozottan a férfira Camilla, aki egy biccentéssel jelezte, hogy megértette a főnöke utasítását. – Ne haragudj, itt kell, hogy hagyjalak, felügyelnem kell a bulit, de érezd jól magad. – mosolygott rám, aztán már ott sem volt.

Hans, a recepciós gyorsan elintézte a foglalást és a bejelentkezést, így hamarosan már a liftben találtam magam, úton az 5. emeletre. Enyém volt az 505-ös szoba. Ahogy kinyitottam az ajtót, egy közepes nagyságú, franciaágyas szoba fogadott. A szobát finom mintázatú, fehér alapszínű tapéta borította, a hangulat nagyon kellemes volt. Az asztalon egy csokor virág illatozott. Az ágyra pedig egy smaragdzöld selyem ágytakaró irányította a figyelmem. Bekukkantottam a fürdőszobába, ott is a zöld és a fehér árnyalatai uralkodtak. Visszatérve a szobába leültem az ágyra és néztem magam elé. Remek kis este, mondhatom. Sóhajtottam egyet, és már nyúltam a tv távirányítója felé, amikor kopogtak. Értetlenül pillantottam az ajtóra, de végül elindultam kinyitni. Lehet, hogy Camilla jött fel megnézni, hogy minden rendben van-e. Csalódnom kellett. Camilla helyett Terryt találtam az ajtóban, aki, miután kinyitottam- nemes egyszerűséggel félretolt, és bemasírozott a szobába.

- Terry … - néztem rá értetlenül, miközben fogta magát és szembefordult velem a szoba közepén.

- Elegem van belőled! - ordított rám, amitől hátrahőköltem – Felhúzol aztán egyszerűen ott hagysz?? Mégis milyen játékot játszol te velem? – tett egy lépést felém. Éreztem rajta, hogy jó néhány pohárral megivott még, miközben egyre inkább felhergelte magát.

- Nem játszom! Én mindig azt mondtam, hogy köztünk nem lesz semmi.

- Most mégis itt vagy! Ráadásul ebben a ruhában.

- Mert az anyám nem bírja elviselni, hogy nem veled vagyok! – ordítottam most már én is – A ruha meg … gondoltam rájössz, hogy ilyen énem is van, és végre békén hagysz!

- Békén? Szerelmes vagyok beléd, hát nem látod? – üvöltötte az arcomba.

- Szerelmes?? Szerelmes?? Tudod, hogy mi vagy az én szememben? Szánalmas! Nem bírod felfogni, hogy mi a helyzet? Próbáltam már szépen elmondani, de úgy látszik, hogy azzal nem érek el semmit. Hát akkor tessék. Egy szánalmas hülye vagy, aki nem veszi észre, hogy idiótát csinál magából. Hát ez vagy te az én szememben. – törtek elő belőlem a szavak, amit Terry döbbenten hallgatott végig. Egy pillanatig még meredt szemekkel nézett rám, aztán elviharzott mellettem és bevágta maga mögött az ajtót.

Uram atyám, mit tettem! Most túl messzire mentem. Nem lett volna szabad ilyet vágnom Terry fejéhez. Jézusom! Én csak azt akartam, hogy … hogy értse meg, hogy nem lehetünk együtt. Bár … azt hiszem ezt most elértem. Csak nem ilyen szemét módon kellett volna. Lehunytam a szemem, s magamban átkoztam ezt az egész estét.

Aztán hirtelen … valami megváltozott.

Azonnal kipattantak a szemeim, hogy aztán megpördülve végigpásztázzák a szobát. Nem láttam semmit, de tudtam, hogy történt valami. Belém hasított a felismerés, hogy Duncan van itt. Vagy legalábbis minden érzékem ezt sugallta.

- Tudom, hogy itt vagy.  – szólaltam meg végül magabiztosan. Néhány másodperc csönd után megszólalt a világ legédesebb hangja.

- Lebuktam.

- Duncan - suttogtam halkan, miközben körülnéztem. Az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban már az ágynál állt. Legszívesebben azonnal odarohantam volna és a karjaiba vetettem volna magam, de attól féltem, hogy csak álmodom, és még sincs itt, így hát féken tartottam magam.

- Annyira gyönyörű vagy. – mért végig, de nem úgy, mint ahogy azok a férfiak a teremben tették. Most egyáltalán nem éreztem magam egy darab húsnak, mint akkor, ott.

- Hiányoztál. – bukott ki belőlem, miközben tettem egy bátortalan lépést felé.

- Te is nekem. – nézett rám bánatosan, majd vetett egy kósza pillantást az ajtóra, aminek következtében máris hallottam, hogy kattan a zár. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy mit forgat a fejében, s láttam is, hogy eluralkodott rajta a vágy. Aztán egy szempillantás alatt, két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és szenvedélyesen megcsókolt. Olyan szorosan magához húzott, hogy szinte már alig kaptam levegőt. Ezt biztosan észrevette, mert lazított tartásán, és egy pillanatra elváltak ajkaink. Izzó tekintettel néztünk egymásra, miközben mind a ketten levegő után kapkodtunk.

Sietős mozdulatokkal kezdtem el kigombolni az ingjét, majd hagytam, hogy végül egy gyors mozdulattal letépte magáról.

- Kívánlak – suttogta búgó hangon, miközben apró csókokkal halmozta el a nyakam, majd az ujjait végigfuttatta a hátamon a ruha mentén. 

48. rész

Terry kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd ő is beült, és egy pillanatig csak nézett rám.

- Gyönyörű vagy. Nem gondoltam volna, hogy ilyen oldalad is létezik. – mosolygott rám, mire a tökéletesen felépített tervemen apró repedések keletkeztek.

- Köszönöm. Te is jól nézel ki. – egy elegáns fehér farmert viselt égszínkék inggel, fölé egy halványszürke zakót húzott. El kellett ismernem, hogy tényleg jól néz ki, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy elgyengülök és feladom a tervem. Ehelyett inkább a rádió gombja felé nyúltam, és bekapcsoltam.

- Ha nem tetszik az adó, nyugodtan tekerd el. – küldött felém egy apró mosolyt Terry.

- Nem rossz. – vontam meg a vállam, majd kifelé bámultam az ablakon. – És hogy tetszik az új pozíciód? – fordultam vissza felé.

- Tetszik. Sok a felelősség, de jobb a munka. De nem akarlak most ezzel untatni. A ma este csak a szórakozásé. – mért végig a szeme sarkából. Hah, ha arról álmodik, hogy mi ketten egy ágyban fejezzük be ezt az estét, akkor sajnos nagyot fog koppanni. – Egyébként mindjárt ott vagyunk.

- Oké. – sóhajtottam egyet.

- A cég kibérelte az egyik szálloda éttermét és bárját, szóval remélhetőleg minden adott lesz a tökéletes estéhez. – én is remélem. – Megismerheted a főnökeimet, már azt a néhányat, aki még a főnököm maradt, és a munkatársaimat is.

- Rendben. – mosolyogtam szolidan, majd ismét az esti várost figyeltem. Nem telt el sok idő, és máris a szálloda előtt parkoltunk. Nem vártam meg, míg Terry megkerüli az autót és kinyitja nekem az ajtót, hanem kiszálltam magamtól. A kocsirendező arca egy pillanatra kővé meredt, amikor meglátott. Hősiesen próbáltam elnyomni egy mosolyt.

- Szabad? – nyújtotta felém Terry a karját. Kicsit elcsépeltnek éreztem az egészet, de belékaroltam, majd elindultunk befelé.

Odabent már jó néhány ember bulizott, persze csak amolyan céges stílusban. Mindenki kiöltözve. A férfiak elegáns, ugyanakkor egy kicsit lezser öltözéket, míg a nők csinos ruhát viseltek. Alig telt el néhány perc, máris 2 férfi jött oda üdvözölni minket.

- Haley, ők itt Paul és Patrick, a kollégáim.

- Hello. – eresztettem meg egy mosolyt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy mindkettejük neve P-vel kezdődik.

- Örvendek a találkozásnak. – mosolygott rám Paul a hibátlan fogsorával. Egy fejjel magasabb volt Terrynél, kisportolt testalkat, barna szemek és sötétbarna haj jellemezte.

- Részemről a szerencse. – bólintottam kedvesen. Oké, velük nem kell feltétlenül gorombának lennem. No nem mintha ennek lenne ahhoz köze, hogy egy cseppet hasonlít Duncanre. Ettől a gondolattól máris összeszorult a szívem.

Patrick azonban mintha ott sem lennék, odahajolt Terryhez, és a fülébe súgta:

- Ez aztán a csinos nő. Ha az ágyban csak feleannyira dögös, mint ahogy most kinéz, akkor igazán kölcsönadhatnád egyszer.

- Micsoda egy seggfej. – morogtam alig hallhatóan az orrom alatt, amit Terry vagy nem akart, vagy tényleg nem vett észre, Paul pedig egy elfolytott mosollyal díjazott. – Megyek, hozok valamit inni, te addig beszélgess csak. – Terry válaszát meg sem várva máris elindultam. Reméltem, hogy jó irányba megyek a pult felé.

Rajtam kívül néhány unatkozó nőci és 2, az őket fűzni próbáló pasi volt ott.

- Hello, mit adhatok? – kérdezte a pultos, amint sorra kerültem.

- Hello, egy margaritát kérek, és egy long island-et. – döntöttem hirtelen.

- Máris keverem. – ajándékozott meg egy kedves mosollyal a pultos. Lehet, hogy az egész estét itt fogom tölteni, és ő lesz a legjobb barátom? Ahogy Terryt elnéztem innen, ő remekül szórakozik a kollégáival. Néha felém pillantanak, biztosan valami disznó viccet mesélnek, amitől máris felfordul a gyomrom. Miért kell úgy tekinteni rám, mint egy darab húsra? Jó, ha vámpírok lennének, akkor még megérteném, hogy … a gondolatmenetem abban a pillanatban semmivé foszlott, amikor megláttam Camillát, amint bájosan cseveg vélhetően az egyik igazgató feleségével. Legalábbis a nyakában lévő gyémántok mértékéből elnézve. Azonnal elindultam feléjük. Camilla karmazsinvörös, nyakba akasztott, hátul mélyen kivágott ruhát viselt, ami remekül kiemelte az alakját. A haja félig feltűzve, félig leengedve. El kellett ismernem, gyönyörű volt.

- Hölgyem, a koktélok … - szólt utánam a csapos.

- Tegye félre, mindjárt jövök. – szóltam még vissza, aztán le nem vettem a szemem Camilláról. Igyekeztem olyan gyorsan átszelni a termet és eljutni hozzá, amennyire a tömeg és a cipőm magas sarka engedte. A szívem közben a torkomban dobogott. Vajon Duncan is itt van? Nem mertem megengedni magamnak, hogy körülnézzek a teremben, mert féltem, hogy mire visszanézek, Camillának már csak a hűlt helyét találom, így hát céltudatosan masíroztam felé. Már csak pár lépés választott el tőle, amikor észrevett. Láttam a szemében, hogy szinte sokkolja a látványom. Felteszem, ez csak a ruha miatt van.

- Szia. – léptem oda bátortalanul hozzá. Azt a másik nőt szinte észre sem vettem.

- Szia. – köszönt tétovázva. – Megbocsátana nekünk egy pillanatra? – nézett negédesen a nőre.

- Hogyne, később még beszélünk Camilla. Viszlát. –mormogta oda nekem.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem idegesen.

- Ha azt akarod tudni, hogy hol van Duncan, akkor a válaszom az, hogy fogalmam sincs.

- Én csak … kérlek, beszéljünk valami nyugodtabb helyen. – pillantottam Terry felé, aki észre sem vette, hogy otthagytam a pultot.

- Rendben. Szívjunk egy kis friss levegőt. A szálloda udvara egész szép. Van kedved hozzá?

- Persze. – azzal elindultunk kifelé. Úgy tűnt, ő otthonosan mozog itt.

- Az enyém a szálloda. – mintha olvasna a gondolataimban.

- Oh. Ez klassz.

- Biztos jövedelem. – vonta meg a vállát, aztán egy laza mozdulattal kinyitotta a teraszra, majd a kertbe vezető ajtót. – Meglep, hogy itt látlak.

- Terry cipelt el. – a hangomból valószínűleg érződött, hogy mennyire sok kedvem van ehhez az egészhez.

- Értem. Valamit meg kell neked mondanom Haley. – nézett rám vigyorogva – Nem gondoltam volna, hogy ilyen … ilyen is tudsz lenni. – inkább elvetette a szavak keresését.

- Csak azért vettem ezt fel, hogy kiborítsam Terryt és az anyámat. Az utóbbi sikerült, az előbbi meg egy darab húsnak néz. – húztam el a számat.

- Férfiak. De gondolom most kifejezetten egy férfi érdekel. Duncan, igaz?

Bólintottam.

- Utoljára egy hete hallottam felőle. Dunstant keresi.

- De miért? Anita már régen lelépett Exeterből, korábban, mint ahogy én eljöttem, mégsem mondta el. – közben leültünk egy padra.

- Én sem tudok mindent. Csak arra kért, hogy ha látom Dunstant, feltétlenül mondjam meg neki, hogy keresi. És szóljak neki, hogy láttam az apját.

- Remek.

- Sejtem, hogy miért keresheti, de hidd el, jobb, ha nem tudod. Bár, hogy ehhez Anitának mi köze van, azt nem tudom, de egyet mondhatok. Amihez Anitának köze van, abból eddig még soha semmi jó nem sült ki. Szóval ezt tartsd szem előtt.

- Rettentően hiányzik. – temettem a kezembe az arcom, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet. – Tudom, hogy számodra hülyeség, és hogy utálsz, de … szerelmes vagyok belé. És pokolian fáj.

- Miért gondolod, hogy a szerelem számomra hülyeség? - kérdezte lágy hangon, majd megsimogatta a hátamat. – Lehet, hogy félreismertelek. – mondta halkan, amire már én is fölkaptam a fejem. – Ne aggódj, minden a helyére fog kerülni. Csak légy türelmes. – hova tűnt az a Camilla, akit én ismertem? S ki ez a nő most itt, aki megszólalásig hasonlít rá, mégis olyan, mintha nem is ő lenne?

- Megváltoztál. – csúszott ki a számon, de abban a pillanatban már meg is bántam.

- Történt egy-két dolog. Legyen ennyi elég. – vonta meg a vállát, de láttam, hogy a szeme bánatot és fájdalmat tükrözött.

- Tudom, hogy nem voltunk a legjobb barátnők, sőt, barátnők sem, de ha … ha beszélni akarsz valakivel, akkor tudod, hol találsz meg.

- Köszönöm. – pillantott rám erőltetett mosollyal.

- Azt hiszem jobb lesz, ha visszamegyünk. Két koktélt hagytam a bárpultnál, kár lenne veszni hagyni őket. Csatlakozol?

- Miért is ne?!

47. rész

Miután Duncan nem válaszolt sem aznap, sem az elkövetkezendő napokban a hívásaimra, egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt kedvem kimozdulni a lakásból, nem volt kedvem átmenni a rokonokhoz, amire anyu próbált vagy tucatszor rávenni, ahhoz meg végképp nem volt kedvem, hogy Terry partiján parádézzak. Egyedül csak az motivált, hogy azzal a ruhával és a cipővel végre véget vethetek az imádatának. Vagy bármi legyen is az az érzés, amivel rám gondol.

Lora is unszol, hogy mozduljak ki, legalább néha napján menjek emberek közé, de minek? Fáj, hogy szerelmes vagyok Duncanbe, és nem hogy nem láthatom, még csak a hangját sem hallhatom, vagy egy rohadt sms-t sem kapok tőle. Lassan már azt sem tudtam, hogy kire vagyok jobban mérges. Magamra, amiért így érzek iránta, vagy rá, mert nem ad életjelet magáról.

Terry partijának napján anyám olyan volt, mint akit kicseréltek. Egész nap körülöttem sürgött-forgott. Mintha legalább az esküvőm napja lenne, pedig csak egy nyavalyás céges buli volt.

- Mit kérsz a palacsintához? Csokiöntetet vagy lekvárt? – nézett rám angyali mosollyal, miközben egyik kezében az egyik üveget, másikban a másikat tartotta.

- Lekvárt, kösz. – vettem át egykedvűen az üveget.

- Annyira izgatott vagyok a ma este miatt. Gondolj bele, bemutat mindenkinek. – ámuldozott csillogó szemekkel, miközben egy kis adag csokiöntetet kent a palacsintájára.

- Aham, remek. – tűztem egy falatot a villámra.

- Lehetnél lelkesebb is.

- Te erőltettél, hogy elmenjek erre, én megmondtam, hogy nem akarok. – vontam meg a vállam, mire anyu haragos tekintettel mért végig.

- Haley, elárulnád végre, hogy mi a bajod? – tette le a villáját. Én felpillantottam, aztán folytattam az evést.

- Már mondtam. Unom, hogy folyton a nyakamba varrjátok Terryt.

- Nem hiszem. Azóta vagy ilyen, mióta visszajöttél arról a borzalmas helyről. – rázta meg a fejét. – Talán történt ott valami, amiről tudnom kellene?

- Exeter egyáltalán nem volt borzalmas. És semmi nem történt. – próbáltam visszatérni a palacsintámhoz, de anya nem hagyta.

- Haley, zaklatott vagy, a hangulatod ingadozik, undok vagy, és nem akarsz semmit sem csinálni. – vette sorra a bűneimet, aztán, míg én éppen meg akartam szólalni, ő elsápadt, és kerek szemekkel meredt rám – Ugye … ugye … nem vagy terhes??

- Ó jézusom!! – csaptam le a villát, majd felálltam, és elindultam a szobámba. Elegem lett.

- Haley, azonnal gyere vissza. – jött utánam anyám. – Tudni akarom a választ.

- Nem, nem vagyok terhes!

- Nem hiszem el!

- Kösz anya, ez tök jó. Tudod mit, hozz egy tesztet, rápisilek, aztán megnyugszol? Vagy esetleg hozzam ide a naptáramat és megnézed, hogy mikor volt utoljára …

- Hagyd abba! Én csak aggódom érted.

- Nem kell. Csak légyszi hagyj békén. – rohantam fel az emeletre, majd bevágtam magam mögött az ajtót, majd sóhajtva végigdőltem az ágyon. Remek. Az anyám azt hiszi, hogy nagymama lesz. És egyébként is? Olyan borzasztó lenne az a tény, ha anya lennék? Jó, elég ijesztő lenne nekem is, de nyilván nem így állnék a dolgokhoz az anyám helyében, ha azt akarnám kideríteni, hogy a lányom terhes-e. Gondolom attól fél, hogy úgy nem kellenék Terrynek. Őrület!

A délelőtt további részét a szobámban töltöttem. Olvastam, áztattam magam vagy másfél órát a kádban, neteztem, zenét hallgattam és próbáltam kikapcsolni az agyam. Anyu hála békén hagyott. Ezért most rettentő hálás voltam neki.

Ebédre levánszorogtam a konyhába, de csak egy cetli fogadott:

„Haley, el kellett mennem, ebéd a hűtőben. Sietek haza, de valószínűleg csak délután jövök olyan 4-5 körül. Anya”

Ettől újabb kő esett le a szívemről. Olyan jó volt most egyedül lennem. Feltéve, ha tényleg egyedül vagyok. Mi van, ha Duncan itt van?

- Duncan? – mondtam ki a nevét hangosan, majd vártam egy kicsit, és mivel semmi válasz nem érkezett, így a hűtőhöz mentem és kivettem a kaját. Amíg arra vártam, hogy felmelegedjen, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon normális vagyok-e. Egy üres lakásban szólongatok valakit, aki jó eséllyel éppen a Föld másik végén van. Szánalmas vagyok.

Ebéd után ledőltem egy picit, ami olyan jól sikerült, hogy úgy elnyomott az álom, hogy csak 5 körül ébredtem fel, amikor anya megérkezett és bekopogott hozzám.

- Gyere be! – nyújtóztam egyet.

- Te aludtál? – nézett rám olyan szemekkel, mint aki rémeket lát.

- Csak egy kicsit.

- Azt hittem, hogy már régen elkezdtél készülődni. Terry nem sokára megérkezik.

- Simán el fogok készülni. – csak beleugrom a ruhába, egy kis smink, valami egyszerű haj, ha már a ruha extravagáns, és már készen is vagyok.

- Kétlem, hacsak nem állsz neki most rögtön. – nézett rám parancsolóan, mire nagyot sóhajtva megadtam magam. Kivonszoltam magam a fürdőbe, majd megfésülködtem, és elkezdtem megcsinálni a hajam.

A fejem tetején megemeltem egy kicsit a hajam és megtupíroztam. A tetejét picit átfésültem, de csak óvatosan, hogy ne legyen kócos, aztán lefújtam hajlakkal. A hajvégeket pedig besütöttem, nagy hullámokat varázsolva belé. Remek, ezzel meg is volnánk.

A smink következett. Gyors alapozás és púder, utána már csak azt kellett eldöntenem, hogy a szemeimet vagy a számat hangsúlyozzam. Percekig bámultam a szemhéjpúdert és a rúzst, végül a szemhéjpúder győzött. Fekete szemceruzával körbekontúroztam a szeme, aztán a sötétszürke púderhez nyúlva néhány perc alatt füstös szemeket varázsoltam magamnak. Már csak azért kellett imádkoznom, hogy a szempillaspirállal ne szúrjam ki a szemem. A számra pedig egy halvány rúzst, majd rá egy átlátszó szájfényt kentem.

Bedobtam a púdereket, a szájfényt és a rúzst a kis kozmetikai táskámba, majd visszamentem a szobámba.

Alig telt el pár pillanat, máris anyu tűnt fel kétségbeesett arccal.

- Mi a baj? – néztem rá ártatlanul.

- Te jó ég! Teljesen kiment a fejemből!

- Micsoda?

- Hát hogy mit fogsz felvenni?!

- Nyugi –vontam meg a vállam- Én már megvettem.

- Mutasd meg! – csillant fel rögtön a szeme.

- Nem-nem. Majd akkor láthatod, ha felvettem és Terry megérkezett. – kezdtem el finoman kitolni a szobából, aztán egy halvány mosoly kíséretében becsuktam mögötte az ajtót.

Össze kellett szednem magam, hogy végig vihessem a tervemet. Egy picit ugyanis elfogott a bűntudat Terry miatt, de aztán ezt gyorsan elhessegettem magamtól. Ma estére Haley, a jókislány eltűnik, helyette pedig Haley, a szexi, dögös és magabiztos csajszi lesz porondon.

Terry érkezéséig sikerült még elütnöm az időt egy magazinnal, aztán 10 perccel a megbeszélt időpont előtt belebújtam a ruhámba.

- Hűű. – néztem meg magam a tükörben, majd megfordultam, hogy minden oldalról lássam magam. – Hát … kezdődjön az este. – léptem el a tükörtől és beraktam mindent a táskámba. Nem telt el sok idő, hallottam, ahogy megszólal a csengő. A gyomrom rögtön borsónyira zsugorodott. Hiába próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, éreztem, hogy egy picit remegek. Aztán végül vettem egy nagy levegőt, és kiléptem a szobámból. Hallottam, anyu és Terry hangját, ahogy lent beszélgetnek, aztán beléjük fagy a szó, amint meglátnak.

- Indulhatunk? – öltöttem fel egy angyali mosolyt.

Terry elsápadt, és láttam, amint tetőtől talpig végigmér. A nyaki erén látszódott, hogy szívverése felgyorsult, a szemében vágy csillogott. Remek, nem feltétlenül ez volt a célom.

Anyámra nem mertem rápillantani, de aztán mégis megtettem. Falfehéren állt Terry mellett, úgy nézett rám, mintha legalább 3 fejem lenne, végül síri hangom megszólalt.

- Azonnal felmész és átöltözöl. Az én lányom így nem megy el sehova.

- Bocs anya. Ez a mai divat. – sétáltam el mellette, majd belekaroltam Terrybe és elindultunk, de néhány lépés után még visszafordultam – Ne várj meg, soká jövök. – kacsintottam cinkosan, amivel valószínűleg túllőttem a célon, és ezért egy kedves kis fejmosás vár még rám, de nem érdekel. Ma este egy dög leszek, utánam a vízözön!

Chat

Sziasztok!

Nem tudom figyeltétek-e, hogy mostanában a chat-ben szinte csak spam-es dolgok kerülnek be, ezért arra gondoltam, hogy megszüntetem. De persze ezt nem akartam úgy, hogy előtte nem kérdezem meg, hogy mi a Ti véleményetek.

Nekem is rossz, hogy böngésznem kell benne, hogy írt-e ide valaki, mármint olvasó, és szerintem Nektek is.

Szóval kérlek írjátok le, hogy jelentene-e Nektek gondot, ha törölném a chatet.

Köszi :)

46. rész

Sziasztok!

Általában nem szoktam képeket felrakni ruhákról, helyszínekről, vagy ilyesmiről, de úgy éreztem, hogy most kell. Szóval majd a rész végénél találni fogtok egy képet, hogy hogyan is képzelem majd el Haley ruháját. Megpróbáltam megfogalmazni a részben, de úgy érzem, hogy nem sikerült tökéletesen. Na de ennyit erről, jöjjön a rész.

Jó olvasást! :)

Soha nem voltam az a típus, aki bármely hangulatingadozását a vásárlással próbálta volna visszaállítani a normálisra, de jelenleg úgy éreztem, hogy muszáj valamit vennem. Boltról boltra, butikról butikra jártam miközben lázasan gondolkodtam. Vajon mi lehet az, amit anyu lát Terryben? A biztonságot? A biztos jövőt? Ezért akarja rám tukmálni? Elhiszem, hogy jót akar, csak közben megfeledkezik a legfontosabb dologról: rólam.

Aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon Terry mit lát bennem? Mi az, ami miatt ennyire meg akar hódítani. Aztán az egyik boltban, miközben éppen a szatén koktélruhákat nézegettem, belém hasított a felismerés. Terry azért akar engem ennyire, mert én számára a tipikus „jókislány” vagyok, akit bátran elvihet magával egy céges partira, akit mutogathat, mint „tökéletes társ”. Aki miatt nem kell szégyenkeznie, és a családi háttere is megfelelő.

Nos Terry, most megismerheted a másik oldalam. Az a Haley, akit el fog vinni arra a hülye céges partira minden lesz, csak „jókislány” nem.

Azzal vadul nézegetni kezdtem a minél dögösebb, kihívóbb ruhákat. Feltett szándékom volt, hogy most megbotránkoztatok mindenkit. Nem akartam közönséges lenni, de fel akartam nyitni Terry szemét, hogy nem vagyok az, akinek gondol.

Addig-addig keresgéltem, mígnem megtaláltam a tökéletes darabot. Egy fekete, nem sokkal fenék alá érő szatén darabot akasztottam le a vállfáról, majd a próbafülkébe mentem. Elöl a mellemet takarta ugyan, de a kivágás egészen a köldökömig ért. Két vékony pánt tartotta az egész ruhát, amely hátul legalább annyira kivágott volt, mint elöl.

Visszaöltöztem, majd egy elégedett mosollyal az arcomon indultam el a pénztárhoz fizetni. Nem érdekelt, hogy mennyibe került, úgy éreztem, hogy éppen a szabadságom egy részét vásárolom meg. A másik részét egy legalább ilyen dögös cipővel fogom megszerezni.

Szabadságom megváltására egy 12 centis sarkú fekete cipőt találtam megfelelőnek. Egy vékonyka pánt tartotta meg a bokámnál a cipőt. Látom magam előtt Lora arcát, amikor megmutatom neki.

Mivel olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam kivárni, míg újra találkozunk Lorával, fogtam és leültem a bevásárlóközpont egyik padjára, majd lefotóztam a cipőt és elküldtem mms-ben. Fél perc nem telt el, máris Lora neve villogott a kijelzőn.

- Szia. – vettem fel vidáman.

- Mondd azt, hogy ezt nem magadnak vetted!!

- Hát akkor kinek? A nagyanyámnak?? – nevetem el magam.

- Haley, komolyan!!

- Komolyan magamnak vettem!! – próbáltam meggyőzni.

- Te vettél egy dugj-meg-cipőt??

- Hát … én inkább rossz-lány-cipőnek hívnám.

- Honnan a fenéből jutott eszedbe, hogy ilyet veszel? És egyáltalán minek?

- Nos … ebben fogok elmenni Terry céges bulijára.

- Haley, te megőrültél?? Tudod, hogy imádlak, de ez nagyon durva!!! – próbált észhez téríteni Lora.

- Ha ennyire kibuksz a cipőm miatt, akkor mi lesz, ha meglátod a ruhámat? – háborodtam fel tettetve.

-Mondd, hogy nem valami picsásat vettél.

- …

- Jézusom! Küldj egy fotót majd arról is. Látnom kell. De árulj el valamit. Mit forgatsz a fejedben?

- Ééén???

- Ne add az ártatlant!! Ismerlek már! – nevette el magát.

- Hát … annyi a terv, hogy megmutatom Terrynek, hogy létezik egy másik Haley is, akit nem biztos, hogy kedvel. Ennyi. De majd mesélek, most haza kell mennem, meglógtam az ebédről.

- Már meg sem lepődök. Jól van, majd beszélünk. Puszi!

- Puszi, szia. – bontottam a vonalat, majd összeszedtem a szatyrokat, és haza indultam.

A kocsifeljárón már nem állt ott Terry autója, így fellélegeztem. Már csak be kellett jutnom a házba úgy, hogy anyu ne vegye észre. A dolognak az volt az egyetlen szépséghibája, hogy nem választhattam azt az utat, amelyen elhagytam a házat. A fáramászás sosem ment. Így hát maradt a bejárati ajtó.

Olyan halkan, ahogy csak tudtam benyitottam, majd körülnéztem. A konyhából edénycsörömpölés hallatszódott ki, biztosan anyám mosogat. Rendben, egy szülő megoldva. De vajon apám hol lehet? Néhány lépéssel beljebb osontam, majd óvatosan bekukkantottam a nappaliba. Nem volt ott. Szuper, így egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, majd minden gond nélkül bejutottam a szobámba. Küldetés teljesítve. A ruhát kiterítettem az ágyra, majd lefotóztam és átküldtem Lorának. Válaszként most csak egy sms érkezett.

„Neked tényleg elmentek otthonról!!!” Jót mosolyogtam rajta. Végül ezt is és a cipőmet is elraktam a szekrénybe, biztonságos helyre, nehogy véletlenül anya megtalálja. Az lenne ám a ciki.

Utána csak ültem és néztem magam elé. Azon gondolkodtam, hogy mi kellene csinálnom. Aztán eszembe jutott valami, és már fogtam is a telefonom. Néhány csengés után már hallottam is az ismerős hangot a vonal túloldaláról.

- Hallo?

- Jó napot Esther, Haley vagyok, nem zavarom?

- Haley, drágám! Dehogy zavarsz! Hogy vagy aranyom?

- Köszönöm jól, és Ön? Remélem, nem gyengélkedik.

- Kutya bajom, csak kicsit fáradékony vagyok, de tudod hogy van ez már az én koromban. De mesélj, te hogy vagy?

- Jól, köszönöm. Kicsit furcsa újra itthon lenni, visszarázódni az itteni dolgokba, de nem sokára kezdődik az egyetem.

- Ezt örömmel hallom. – a hangjában őszinte örömöt véltem felfedezni.

- És … Duncanről van valami hír? – puhatolóztam.

- Jól van, keresi az apját, kicsit nehéz Dunstant megtalálni. – olyan természetesen mondta ki az „apját” szót, mintha Duncan tényleg a vérszerinti szülőjét keresné.

- Ez jó. Anita még mindig Exeterben van?

- Áá dehogy. Még azelőtt elhagyta a várost, hogy te hazautaztál volna. – ezen nagyon megdöbbentem.

- Igen?

- Azt hittem, hogy Duncan elmondta.

- Nem, erről nem tudtam. – vajon miért nem? – És … Duncan tulajdonképpen miért keresi az apját?

- Sajnálom aranyom, de Duncan megesketett, hogy nem árulom el neked.

- Ó … Nem baj, semmi gond.

- Ne szomorkodj, előbb-utóbb jelentkezni fog, biztos vagyok benne.

- Majd látjuk. De ígérjen meg nekem is valamit Esther.

- Micsodát?

- Hogy vigyáz magára. Rendben?

- Jól van aranyom, azt hiszem, ezt könnyű lesz betartani. De te is vigyázz magadra.

- Igyekszem. Minden jót!

- Neked is aranyom. – azzal búcsúztunk egymástól.

Sóhajtva dőltem végig az ágyon. Most akkor mégis mi ez az egész??? Azt mondta, hogy Dunstant kell valami miatt megtalálnia, ami Anitának fontos. Erre Anita meg felszívódik. Akkor most mi van?? Duncan hazudott? Vagy valami olyan borzasztó dologról van szó, amit végképp nem akar megosztani velem? Istenem, ebbe bele fogok őrülni. Valahogy muszáj kapcsolatba lépnem vele.

Ismét felkaptam a telefonom, majd a számát tárcsáztam és vártam, hogy újra hallhassam a hangját.

45. rész

- Ülj csak le, azonnal tálalok. – mutatott az asztalra anya, amint beléptem az ebédlőbe.

- Oké. – sóhajtottam, aztán leültem – Nem kell valamit segíteni? – kiabáltam be neki a konyhába.

- Nem, maradj csak. Apád majd segít. – tűnt fel anya az ajtóban egy óriási adag krumplipürével. Ekkora adag hármónknak?? Várjunk csak! Gyorsan körülnéztem. Miért is van itt négy teríték?

- Anya, várunk még valakit? – reménykedtem, hogy esetleg Lorát várjuk ebédre, de valami azt súgta, hogy csalódnom kell, méghozzá jó nagyot.

- Mondtam apádnak, hogy hívja meg Terryt.

- Jajj ne már! Azt hittem, hogy végre lesz egy normális családi ebédünk! – csattantam fel a kelleténél talán egy kicsit hangosabban is.

- Haley! – szólt rám anyu elkerekedett szemekkel. – Terry is a családhoz tartozik.

- Igen? És mégis mióta? – háborogtam tovább.

- Haley! Mi ütött beléd? Nem értem, hogy mi a bajod szegény fiúval, de most légy oly kedves, és viselkedj rendesen! – szidott le, mint egy ötéves gyereket, aztán visszament a konyhába.

Ezt nem hiszem el!! Mi van, ha Duncan itt van láthatatlanul?? Vagy itt lesz később?? És látja, hogy máris Terryvel vagyok, holott mennyire tiltakoztam ellene! Édes istenem! Ha mindig ezen fog járni az eszem, akkor nagyon gyorsan meg fogok bolondulni.

Gondolataimat a csengő szakította félbe. Remek, gondolom megérkezett.

- Kinyitnád? – nézett rám jelentőségteljesen anya, miközben ismét egy tányérral, valamint apa társaságával tért vissza. Anya egy nagy tál salátát, míg apu a sülteket hozta be.

- Hát hogyne. – vágtam egy grimaszt, majd elindultam az ajtóhoz. Megálltam egy pillanatra, vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam az ajtót. – Szia, gyere be. – álltam el az útból.

- Szia. – nézett rám boldogan Terry. – Ezt neked hoztam. – nyújtott át egy szál vörös rózsát.

- Köszönöm, igazán kedves. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Bunkó nem akartam lenni.

- És … hogy vagy? – érdeklődött, miközben besétáltunk az ebédlőbe.

- Köszi jól, és te?

- Én is, örülök, hogy látlak.

- Ez igazán kedves. – tartottam meg a két lépés távolságot.

- Amanda, Max, köszönöm szépen a meghívást. – mosolygott a szüleimre, majd átadta nekik az ajándékokat. Anyu egy drága bonbont, míg apu egy igazán finom bort kapott.

- Terry, igazán nem kellett volna. – vezette anyu a helyére Terryt. – Ülj csak le, mesélj, mi újság?

- Hát … nem akarok dicsekedni, de … megkaptam az előléptetést a cégnél, ügyvezető igazgató lettem.

- Ezt csak így mondod?? – ragyogott fel anyu szeme.

- Gratulálok fiam! – fogott vele kezet apu.

- Köszönöm! És … őszintén szólva lenne még valami. – itt jelentőségteljesen rám nézett, amitől megszólalt bennem a vészcsengő. Mit csengő, egyenesen sziréna. – A cég egy partit ad a tiszteletemre, ahol bemutatnak, mint az új igazgatót. Nos, arra gondoltam, hogy esetleg Haley, lennél a partnerem? – már szólásra nyitottam a számat, hogy valami mondvacsinált ürüggyel visszautasítsam a kérését, de anyu megelőzött.

- Hát persze! – csapta össze a kezét – Még szép, hogy elkísér! Ez nem is kérdés. Milyen kedves vagy, hogy rá gondoltál.

- Ugyan, ez semmiség. Nos, akkor számíthatok rád? – fordult végre oda hozzám. De jó, hogy végre maga az érintett is szóhoz jut.

- Igazán kedves vagy, hogy rám gondoltál, de … még elég sokat kell dolgoznom a szakdolgozaton, és még csak most jöttem vissza, nem hinném, hogy … elég sok dolgom lesz a közeljövőben. Ne haragudj. – szabadkoztam.

- Kérlek! Csak egy este. Semmi több. Kétlem, hogy esténként is tanulnál, vagy halaszthatatlan dolgod lenne.

- Hát persze, hogy nincs neki. Ez butaság. Tudod milyenek a lányok, szeretik egy kicsit kéretni magukat. – kacsintott anyu cinkosan Terryre, mire én legszívesebben felordítottam volna, hogy hagyják már abba!! Hát nem veszi észre anyu, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hoz?? Már annyiszor elmondtam, hogy nem érzek semmit Terry iránt, hogy nem akarok tőle sem virágot, sem randevút, sem csókokat, se házat, se gyereket, semmit!!!

Néhány perccel később kimenekültem a mosdóba, és Lorát hívtam.

- Ments meg! – könyörögtem, amint Lora hangját meghallottam a vonal túlsó végén.

- Mi történt?? – hallottam, hogy egy kicsit megijedt.

- Családi ebéd és a díszvendég Terry. Ugye milyen jó nekem? – rogytam le a kád szélére.

- Nem irigyellek. Most honnan hívsz?

- A fürdőszobából. Kimenekültem. De még nincs vége az ebédnek. És … képzeld, hogy milyen „remek” ajánlatot kaptam. – fintorogtam.

- Nocsak, ne kímélj!

- Terryt előléptették, és a tiszteletére lesz valami céges fogadás, és ki lesz a partnere? Na ki? Igen, jól gondolod, én.

- Na neee! – tört ki Lorából a nevetés. – Jajj bocs, nem akartam. – kuncogott tovább. de erre belőlem is kitört a nevetés.

- Szerencsétlen vagyok. – törölgettem a könnyeimet, mert már annyira nevettünk.

- Ki tudja, lehet, hogy jó lesz. Lehet, hogy kiderül, hogy Terry egy … egy … rendkívül … őőőő … izgalmas társaság. – fulladozott továbbra is a nevetéstől.

- Jaja, én is ettől tartok. Na jó, ideje visszamennem, még a végén gyanút fognak, hogy túl sokáig itt vagyok.

- Rendben. Kitartás, aztán majd mesélj, hogy hogy ment.

- Okés, szia.

- Szia.

Miután bontottuk a vonalat, visszamentem az ebédlőbe.

- Minden rendben? – mért végig anyu.

- Persze, csak közben Lora hívott, ezért voltam kint egy kicsit tovább. – nyugtattam meg anyut, hogy nincs semmi gond. Ezután az ebéd visszatért a korábbi kerékvágásba, amit unott arccal ültem végig, miközben hallgattam, ahogy ők vidáman elcseverésznek. Néha-néha fűztem egy-két kommentet a beszélgetéshez, de nem igazán érdekelt, hogy miről van szó Aztán, egy kicsivel később migrénre hivatkozva kimentettem magam.

Felmentem a szobámba, és szépen lassan körbenéztem. Igyekeztem az eszembe vésni, hogy mi hol van, mi a pontos hely. Tudnom kell, hogy Duncan nem jön-e el láthatatlanul.

Úgy éreztem, hogy lassan megfulladok itt bent, annyira nyomasztott ez az egész dolog Terryvel. Anyu mindenáron össze akar hozni vele, én meg ha lyukat beszélnék is a hasába, akkor sem tudnám megértetni vele, hogy mit szeretnék.

Belebújtam a sportcipőmbe, kinyitottam a szobám ablakát és hálásan gondoltam apura, hogy vágatta még mindig ki azt a nagy fát, ami pontosan az ablakom alatt áll. Mint tinédzserkoromban oly sokszor, most is fogtam magam, és szépen kimásztam az ablakon, megkapaszkodtam a faágban, aztán óvatos mozdulatokkal lemásztam. Szerencsésen földet értem. Gyors pillantást vetettem a házra, lapulva elosontam az ebédlő ablaka alatt, aztán a városközpont felé vettem az irányt.

44. rész

Fura volt. Fura volt tudni, hogy most haza megyek. Vissza fogok kerülni a normális kerékvágásba. Bár félek attól, hogy ez után a néhány hét után már nem tudom, hogy mi a normális és mi nem. Ha arra gondolok, amit Duncannel átéltem, akkor a jellemzésnél mindenre, csak a normális jelzőre nem gondolnék. Mert ez nem volt az. Az ember nem minden nap szeret bele egy vámpírba.

Mivel nem érkezett még vissza Dunstan felkutatásából, így kénytelen voltam elfogadni, hogy nem tudhatom, mikor láthatom őt újra. De nem gond. Talán még így jobb is lesz. Könnyebb lesz elmennem úgy, hogy nem kell senkitől sem elbúcsúznom. Vagy még nehezebb, de erre nem akartam gondolni, ahogy arra sem, hogy mi van, ha Duncan most mégis itt van, csak esetleg szándékosan nem akarja megmutatni magát. Nem ez lenne az első alkalom.

- Duncan, itt vagy? – tettem egy próbát, de semmi válasz nem érkezett, így hát mivel a bőröndjeim útra készen álltak, és a vonatom is hamarosan indult, el kellett indulnom az állomásra. Felvettem a táskákat és a kijárat felé indultam, amikor hirtelen megszólalt mögöttem. Akaratlanul összerezzentem, pedig hozzá kellett volna szoknom ezekhez.

-Örülök, hogy még itt talállak. – terült szét egy megkönnyebbült mosoly az arcán.

-Éppen az utolsó percben jöttél. – fordultam meg. Nem akartam bevallani, hogy az imént még én magam próbáltam kapcsolatba lépni vele.

-Nem akarom, hogy köszönés nélkül váljunk el. Sikerült megtalálnom a módját, hogy erre a kis időre vissza tudjak jönni. - Vajon ha nem kellene megkeresnie Dunstant, akkor megkérne, hogy maradjak? Vagy velem jönne? Jobb lesz, ha kiverem ezeket a gondolatokat a fejemből.

- Nem tudtam, hogy merre vagy, és vissza kell mennem. – magyarázkodtam, mintha nem tudná, hogy miért vannak becsomagolva a cuccaim.

- Sokfelé jártam. – sóhajtott fáradtan – De most itt vagyok. Kikísérhetlek az állomásra? – egy kissé zavartnak tűnt, de természetesen bólintottam és beleegyeztem.

Átvette a csomagjaimat és szótlanul elindultunk lefelé. A ház előtt megvárta, amíg beadtam Mrs. Moore-nak a kulcsokat és elbúcsúztam tőle, majd némán lépkedtünk egymás mellett az állomás irányába. Szerettem volna mondani neki valamit, bármit, de végül nem tettem. Nem akartam megzavarni, mert szemmel láthatóan lélekben máshol volt. Egészen az állomásig nem szólalt meg. Megvárta amíg megveszem a jegyem. Megkerestük a vonatomat és megálltunk a peronon.

-Ennek nem így kellett volna történnie. – simogatta meg az arcom. Lehet, hogy jobb lett volna, ha egyedül jövök el, mert most sokkal nehezebb lesz itt hagynom őt. A hangosbemondó szerint még 10 percem van a vonat indulásáig.

-Talán nem, talán igen.

-Ha máskor találkoztunk volna, más körülmények között… - nézett a szemembe. Láttam, hogy neki is fájdalmas ez az egész, nem csak nekem.

-Igen, talán akkor… - válaszoltam halkan. Nem tudom, hogy találnánk-e valaha olyan alkalmat, amikor minden klappol.

-Szeretnék kérni tőled valamit. – a tekintete ezúttal komoly volt.

-Hallgatlak.

-Adj egy esélyt Terrynek. Szeret téged.

-Nem! – csattantam fel.

-De…

-Nem! – ismételtem meg – Ezt nem kérheted. Bármit, de ezt nem.

-Gondold át. – simogatta meg ismét az arcom.

-Felesleges. Azt hiszem ideje felszállnom. Hát … remélem … egyszer még találkozunk.

-Én is. – nem számítottam semmire, de jóleső érzéssel töltött el, amikor átölelt. Az viszont, hogy csak egy puszit kaptam eléggé lelombozott.

-Akkor szia. – még utoljára segített, felrakta a csomagjaimat a vonatra, aztán intett egyet, majd megfordult és elment, én meg csak néztem utána, mint az első alkalommal, amikor találkoztunk.
Egy mély levegővétel után kerestem egy ülőhelyet és próbáltam nem gondolkodni. Még hogy adjak egy esélyt Terrynek! Micsoda baromság. Hát nem vette észre? Ennyire vak volt? Nem vette észre, hogy nekem csak ő kell? Most viszont kilométerekre kerülünk egymástól, és ki tudja, hogy egyáltalán látjuk-e még egymást valaha.

A napszemüvegem jótékonyan eltakarta a potyogó könnyeimet. Így legalább megkíméltem magam az utastársak szánakozó pillantásától. Még a kalauznak sem vettem le, nem érdekelt a véleménye. Senki véleménye sem! Az út alatt végig az mp3 lejátszómat hallgattam. Ki akartam zárni a külvilágot. Engedélyezni akartam magamnak egy kis időt az önsajnálatra. Otthon úgysem tehetem meg ezt feltűnés nélkül.

Az állomáson anyu és apu már tűkön ülve várt rám. Az üdvözlő ölelések után egymás szavába vágva kérdezgettek.

-Jól utaztál? – vette ki a kezemből a bőröndömet apu.

-Milyen volt Exeter? – mosolygott anyu.

-Hogy halad a szakdolgozat?

-Jajj, de lefogytál!! – mért végig anya.

-Hé, jól vagyok. – erőltettem egy mosolyt magamra, mert az állításomnak köze sem volt a valósághoz. A fejem fájt, legszívesebben bőgtem volna. – Az út jó volt, Exeter klassz hely, a szakdoga lassan, de biztosan halad. – próbáltam kielégítő válaszokat adni. – És anyu, ettem rendesen.

-Na majd otthon, az otthoni koszttól újra erőre kapsz. – paskolta meg a vállam, majd elindultunk az autóhoz. Miközben beültem a hátsó ülésre, nem kerülte el a figyelmem, hogy anyu egy jelentőségteljes pillantást vált apuval. Tuti, hogy észrevette, hogy sírtam. És előbb-utóbb rá is fog kérdezni az okára. A baj csak az, hogy nem mondhatok neki semmit Duncanről. Vagyis… talán megemlíthetem, de az biztos, hogy a vámpír létéről hallgatnom kell. Arról senki nem tudhat.

-Terry érdeklődött, hogy mikor jössz haza. – mosolygott rám apa, miközben beindította a motort.

-Oké. – válaszoltam egy sóhaj kíséretében. Aztán eszembe jutottak Duncan szavai. „Adj egy esélyt Terrynek. Szeret téged” Megint a sírás kerülgetett.

-Kicsim, jól vagy? – fordult hátra anya aggódó tekintettel.

-Persze. – válaszoltam halkan. Többre nem voltam képes. Tudtam, hogy anyu nem éri be ennyivel, de azzal is tisztában voltam, hogy nem most fog faggatózni. Majd később, amikor csak ketten leszünk. No nem mintha apuval nem osztaná majd meg a megszerzett információkat. De úgy gondolja, hogy neki könnyebben megnyílok. Mint nő a nőnek, vagy mi.

Újra itthon. Fura. Annak ellenére, hogy a házunk klasszisokkal jobb, mint az exeteri lakás, most mégis oda vágytam. Vissza a kis szobába, a még annál is kisebb konyhába, a város könyvtárába, a főtérre… de leginkább Duncan lakásába. Persze tudtam, hogy mindez értelmetlen.

-Megyek lepakolok. – indultam fel a szobámba a csomagjaimmal.

-Hagyd csak, majd én felviszem. – vette el tőlem ismét a táskákat apu, majd elindult fölfelé.

-Köszi. – baktattam én is utána.

-Hamarosan ehetünk. Addig fürödj meg.

-Rendben. – cipzároztam ki a táskám, és kezdtem el keresni a piperecuccaimat.

-Haley…

-Igen? – hagytam abba a keresést, hogy rá tudjak nézni.

- Egész biztosan minden rendben van? – nézett rám aggódó szemekkel az ajtóból apu. – Olyan … fura vagy. – óvatosan fogalmaz. Jellemző rá.

- Csak sajnálok egy-két embert, akitől el kellett búcsúznom. Ez minden. Tényleg. – próbáltam megnyugtatni. – Na megyek, letusolok. – indultam el a fürdőbe. Nem akartam többet erről beszélni. Sőt! Egyáltalán nem akartam beszélni róla. A fürdőben beálltam a tus alá, megnyitottam a vizet, nekidőltem a csempének, és elkezdtem sírni. Talán gyerekes, talán nem, nem tehettem róla. Reméltem, hogy ettől megkönnyebbülök, de tévednem kellett. A tusolás után is ugyanolyan fásultnak éreztem magam. A szemem vörös volt, ami majd biztosan nem fogja elkerülni anyu figyelmét. Még az alapozó és a korrektor segítsége is kevés lesz. A sminkelés után belebújtam egy kényelmes itthoni nadrágba és egy felsőbe. Már majdnem elindultam kifelé, amikor az asztalomról leesett egy papír. Azonnal megfordultam egy mosoly kíséretében.

- Duncan? – néztem körül, de elkeseredetten láttam, hogy csak a nyitott ablakon belibbenő szellő lehetett a bűnös. Nincs itt senki rajtam kívül. Sóhajtottam egyet, majd lementem az ebédlőbe.